Az élet hajnalakor, évezredekkel ezelőtt Enriatham földje csupán pár sziget volt. Vize mindent megadott a szigetek lakosságának, amire csak szükségük lehetett. Bőséges termést és remek élet feltételeket, ráadásul vize gyógyító hatású volt hála a rengeteg ásványi anyagnak, amely megtalálható volt benne. Ám tán pont a szárazföld akart hódítani, avagy csupán a klíma lett melegebb, de az egykoron oly hatalmas víz elkezdett visszahúzódni, utat nyitva a szigetek lakosainak. Ez nem lett volna probléma, de eddigre már rendkívül változatos fajok uralták a különböző szigeteket. És mint a legtöbb civilizációban, itt sem fogadták el a különbségeket. Minden nép úgy gondolta, ő a legjobb, s a többinek vesznie kell. Háborút folytattak egymás ellen és patakzó vérük mosta a földet. Rengeteg építményt tettek tönkre, hatalmas károkat okozva ezzel egymásnak. Eközben az életet adó víz egyre csak csökkent és majdnem el is tűnt. Ekkor döbbentek csak rá a törzsek mennyit is ért. Folyók, patakok s tavak továbbra is voltak, de ezeknek már nem volt gyógyító erejük. Az egykori óceán utolsó morzsáját egy félig megfagyott hegy tetején találjuk. A közelébe jutni szinte lehetetlen, jelentkező azonban van, ugyanis néhány kiválasztottnak mégis sikerült. A vízhez való hozzájutást, annak elszánt őrei is nehezítik. Az istenek három sárkány rendeltek a csodás víz védelmére, hogy többet senki se mondhassa a magáénak.

Egy idő után már a népek a saját fajtájukat sem tisztelték. Belső viták és konfliktusok jelentek meg magukban a nép csoportokban és törzsekre tagolódtak azok.

Legerősebben a elfeknél érződött ez, akik ennek következtében két népre szakadtak szét. Egyesek maradtak elfek, még mások elkezdtek a kegyetlen és gonosz isteneknek hódolni, magukat pedig sötét elfnek nevezni. A múló évszázadok alatt a sötétség felé fordultak és idővel a bőrük színe is elváltozott, ugyanis mélyen elborzasztotta őket erdőlakó testvéreik faimádata, így ők leköltöztek a föld alá, s hosszú alagút rendszereket építettek.

Az elfeket megrázta testvéreik elvesztése, így erdőik megnyugtató ölelésében kerestek vigaszt. Szépen lassan maguk is az erdő részévé váltak, mára már senki sem tudja, ki védelmez kit, az elfek a fákat, vagy a fák az elfeket.

A második nép az emberek népe. Ők kapzsiságukban megfeledkeztek a háborúról és minden egyébről, ezért a jósok nem sok szépet ígértek nekik. Ők azonban bebizonyították, hogy igenis helyük van a világban és miközben az aranyukkal foglalkoztak még a hadakozásra is volt idejük. Az egyik nép a másik három fölé kerekedett és átvette az uralmat. Így erős hadsereget állíthatott fel, melynek következtében egy csodálatos, virágzó birodalmat építettek ki. Persze ennek is, mint minden jónak vége szakadt. Mégpedig az utolsó nagy király, Zaldiar halálával. Ekkor újra három törzsre szakadtak, elhagyták a fővárost és a világ különböző tájaira költöztek. A város romjait ma nem lakja senki.

A harmadik nép, aki bekapcsolódott a háborúba, az a varázslók köre volt. Mágiájuk nem ismert határokat, ám ők maguk igen kevesen voltak, így féltek a többi faj sokaságától. Aztán kénytelenek voltak visszább húzódni, ugyanis komoly ellentét alakult ki közöttük egy igen megosztó kérdés miatt. Ez a teremtés alapjaiba való belenyúlás, alias a holtak feltámasztása volt. A lélekszám alacsony volta miatt, csupán csúnyán néztek egymásra, mágikus összecsapásra, amely elvehette volna az életüket nem került sor. Ekkor született meg a magukat nekromantának nevező csoport.

A változás és a háború szele legkésőbb a démonokat érte el. Forró, sziklás és sivár vidékükre sokáig nem tévedtek be más népek képviselői. Úgy gondolták ott csak a sötétség fekete istenei élhetnek el… nem is tévedtek olyan nagyot. Már az első találkozásnál vérfürdőt rendeztek, s a démonok csapatokban elindultak még többet gyilkolni. Kezdetben sikereket értek el, ám aztán a többi nép ráeszmélt gyengepontjukra. Vérszomjuk nem ismert határokat, ám ezzel könnyen tőrbe lehetett csalni őket. A démonok nem tanultak társaik csúnya végéből és újra, meg újra gondolkodás nélkül gyilkoltak. Ennek az lett a következménye, hogy a többi lény összefogott ellenük és offenzívát indítottak Sheogh-ba. Az összes ott lévő démont kivégezték, s azt hitték eltörölték őket a föld színéről. Tévedtek. Az okosabb démonok túlélték, s kifejlesztették a saját kis technikájukat a többi faj átverésére. Szert tettek az alakváltás képességére.

  Egykoron az angyalok tartották fenn a harmóniát Enrietham földjén. Azonban elbuktak. Önzőségükben maguknak akarták az óceán vizének gyógyító mágiáját. A víz nem akarta nekik megadni áldását, így hát elkezdett összezsugorodni. Kisebb csoportokra szakadtak szét, amelyet egy-egy arkangyal vezetett, s hosszú időn keresztül küzdöttek egymással a víz birtoklásának jogáért. Ezekután az angyalok kénytelenek voltak rádöbbenni, az általuk ismert világ határain túl bizony élnek más népek is. A többi nép háborúzott egymás ellen, s az eddigre már a belharcoktól meggyengült angyalság nem tudta kordában tartani őket. Miután ezt az istenek nem nézték jó szemmel, eddigi varázserejük jó részétől megfosztották őket, kiszolgáltatva ezzel a fajt a démonoknak. Mágiájuk híján kénytelenek voltak más módot találni a védekezésre, így elkezdtek fegyvereket gyártani. Mára már komoly “tudománya” van ennek.

Fajok és törzsek

Istenek